Magyar összefogás, magyar igazság és egy nemzetben gondolkodás honlapja

A jogfosztottság éveinek emlékezete
2006. február 07.

* * *
Emberségből elégtelen...

Búcs, 1947. február 16-a. A hőmérő –17 fokot mutatott. Falunkat körülvette a katonaság, hogy a deportálásra kijelölt 53 családot felrakják a teherautókra. Emberségből elégtelen – így jellemezném a történteket.

Rakodtunk – mi mást tehettünk. Magyarnak születtünk, így a hatalom szemében bűnös nemzet fiai voltunk. Én 18 éves, az öcsém 16, özvegy édesanyám pedig 43 éves volt. Jó munkaerőknek számítottunk a ránk leselkedő „rabszolgapiacon”. A bevagonírozásunk Köbölkúton történt, a célállomás pedig Kromeríľ volt.

A gazda, aki kiválasztott bennünket, Zlobicére vitt minket mezőgazdasági munkára. A becsületeses végzett munkáért nagyon silány bért kaptunk csak. Fizetni nem nagyon akart a gazda – pedig kocsmája is volt a Novák úrnak. Bár később, amikor átkerültünk a szomszédos faluba, némileg javultak az életkörülményeink, mi a menekülésben láttuk a megoldást, és a túlélés értelmét. Erre a szláv ünnep, Cyril és Metód napját szemeltük ki.

Elhatározásunkat siker koronázta. A Breslav-i vasútállomáson át szöktünk. Nagyon körültekintően kellett ezt tennünk, mert a vasútállomáson az egyenruhás katonái igyekeztek „magyartalanítani” a járatokat. Bár minket nem kaptak el, örömünk nem tartott sokáig, mert a karhatalom újra ránk talált, és ismét begyűjtöttek minket. A párkányi járásbíróság épületébe vittek bennünket, és amíg döntöttek rólunk, addig egy szalmával „bealmozott” helyiségben lakhattunk. Nem tudtuk, meddig tart ez, itt is csak a szökés gondolatával foglalkoztunk. Tudtuk, nincs más jó megoldás. Az éj leple alatt öcsémmel átkeltünk csónakkal a Dunán Magyarországra. Három évi magyarhoni tartózkodás után kerültem újra Búcsra.
Úgy érzem, a kurdok sorsához hasonló a miénk, nem tartozunk sehova sem. És most a 2005. december 5-i népszavazásra gondolok. Egy emberöltő távlatából visszatekintve úgy látom, sorsunk 1920-ban, Trianonban megpecsételődött. Így van, mert már nagyon kevesen élünk az egykori üldözöttek közül. De ami még ma is nagyon gyakran hiányzik, az csak egy csepp emberség.

Cserepes Béla, Búcs

Újabb évet sóztak ránk

1946 októberében falunkban – Tornagörgőn – leégett öt ház, közöttük a miénk is. Tavasszal akartuk újjáépíteni, de akkor mi is megkaptuk azt a bizonyos levelet. Édesanyám, özvegy Kéri Istvánné két lányával, Rózsával és velem kelt útra.
Csehországban (Rokytno) édesanyám fél év után lebetegedett. Én az istállóban dolgoztam, a húgom pedig a konyhán segített és az apró állatokat látta el.
Mikor letelt az egy év, bementem a városba (Nové Mesto), megrendeltem egy vagon bérlését. Bepakoltunk, ám jött egy telefonhívás, és tudatták velünk, hogy nem mehetünk haza. Mehettünk vissza a gazdához, a pénzt, amit a vagonért fizettem, visszaadták. Még egy egész évet ott töltöttünk. Mikor a másik év is letelt, behívattak bennünket a munkaközvetítő irodába, s közölték, hazamehetünk azzal a feltétellel, ha letesszük a hűségesküt a Csehszlovák Köztársaságnak. Ez után kerültünk haza 1949. február végén.
A falunkból 47 személyt hurcoltak el, ma már csak öten élünk közülük. Öreg vagyok már, de nap mint nap azokra az időkre gondolok.

Kardos Józsefné
Kéri Erzsébet, Tornagörgő

Tallósi emlékek a deportálás korából

Csak a becsületünk maradt

A „felszabadulás” utáni megpróbáltatásokból Tallósnak, az akkor kétezer lelket számláló mátyusföldi községnek alaposan kijutott. 1945. október 5-én mintegy ötven személyt hurcoltak el kényszermunkára a csehországi Beneąovba. 1947 februárjában újabb negyven családot (199 személyt) deportáltak Csehországba. 1947 novemberében a községből 150 személyt Magyarországra küldtek, a helyükre pedig Magyarországról (Tótkomlósról és környékéről) ugyanennyi szlovák család érkezett. Ugyanebben az időben „kolonisták” is jöttek a faluba Bytča környékéről, ez 7 „hegyaljai” szlovák családot (41 személyt) jelentett.

Lakodalom helyett deportálás

Ágh Lajosné Pék Rozália (1920-ban született): „1945. október 5-én a helyi hatalom emberei futárokat menesztettek azokhoz, akiket csehországi kényszermunkára jelöltek ki. Sárkány Ferenc is köztük volt, pedig aznap lett volna az esküvője! A kijelölt emberek még látogatókat sem fogadhattak. Átkísérték őket a kastélyba, ahová a vezekényi csoportot is beterelték. Jöttek nádszegiek is vagy harmincan, ők fegyveres katonák felügyelete alatt gyalogoltak Tallósra, mert falujukban a helybeliek megverték a katonák egy csoportját.

Október 8-án sorakozót fújtak. Minden négy ember mellé két szuronyos katonát állítottak. Jött a vasútállomás, majd ott a marhavagonok. A tallósi deportáltak a csehországi ®luticei járásba kerültek. Az állomáson már a cseh gazdák vártak rájuk, akik meg voltak rökönyödve a síró emberek láttán. Félrevezették őket, azt hitték, a magyarok önként jöttek.
1946 májusában újabb csoportot akartak Tallósról útnak indítani. Kádár falubíró nem volt rosszindulatú ember, kijelentette, hogy mielőtt a csoportot útnak indítják, annak tagjait szembesíti a azokkal a feljelentőkkel, akiknek vádjaikat követően kerültek a listára. Azok egyetlen olyan bűnt sem tudtak igazolni, amely miatt kényszermunkára lehetett volna őket hurcolni, ezért Kádár bíró ezt nem is engedélyezte.

Egyszerre mentünk, egyszerre is jöttünk haza. Fenyőágakból koszorút csináltunk, piros-fehér-zöld szalagokkal díszítettük és felkötöttük a hazainduló vonatra. Plzeňben a nagymácsédiakat és a vízkeletieket is a tallósiakhoz csatolták. Galántára érve ezt énekeltük: „Hazajöttünk, hál’ Istennek, / Megsegít az ég, / Aki minket elvitetett / Megsiratja még.” Visszaérve a faluba sokak számára újabb siralmas felismerés volt, hogy házaikat elfoglalták.”

Tallósi búcsú cseh földön

Molnár József (született 1937-ben) így emlékszik viszsza a régi időkre (): „Béresnek lettünk beosztva Jaroslav Divią mérnökhöz. A tallósi búcsút is megtartottuk! Sok volt a gyerek, mindenki testvér volt, egy rossz szó se volt köztünk. Ott már elvesztettük mindenünket, csak a becsületünk maradt. A tallósi búcsú napján teli torokból énekeltük: Tallós körül van kerítve, / Mégis kivisznek belőle…”

Akinek pénze volt, elintézte

Kukan Ilona (született 1930-ban): „Akinek pénze volt, az meg tudta csinálni, hogy ne vigyék el. De mi, egy özvegyasszony négy kiskorú gyerekkel?! Ez volt a tizenhetedik születésnapi ajándékom. Azt gondoltam magamba, anyámat nem hagyom el, megyek vele, ha a pokol fenekére viszik is.
Mikor letelt a két év és hazajöhettünk, akkor ott azt mondták, maradjunk ott. De a szívünk hazahúzott. Itt születtünk, ide kell jönnünk nekünk, itt a hazánk…”

Másfél év – gyilkosságért!

A deportálás egyik tallósi áldozatáról Szabó Károly tollából olvashattunk megrendítő sorokat: „Ifj. Németh János tallósi lakost 1947 januárjában hívatta a községi jegyző, mondván, családjával együtt deportálják Csehországba. Mivel azonban súlyosan megbetegedett, majd a pozsonyi evangélikus kórházban nyomta az ágyat, a Csehországba való szállítása nem történhetett meg. De a tallósi házát így is elfoglalta egy Anton Plačko nevű jövevény telepes! A csendőrőrs parancsnoka tudatta Németh Jánossal, hogy jogában áll elvinni a házából a fehérneműit és a bútorait. Plačko, látván Németh János közeledtét, szó nélkül kirántotta revolverét, és hatszor rálőtt. Három lövés talált, Németh összerogyott, szinte négykézláb a 250 méterre lakó édesanyjához vonszolta magát, a szülői házba. Innen a nagyszombati kórházba szállították, ahol ugyan megoperálták, de belehalt a sérüléseibe. Temetésén a Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság is képviseltette magát. A pert Pozsonyban folytatták le, Plačko szándékos emberölésért másfél évet kapott!
Németh János fiatal feleségét, és 11 éves gyermekét hagyta maga után.

Egy mondatban

– Ágh Lajosékhoz éjjel egy órakor vitték be a kilakoltatásról szóló végzést;
– Csóka József a deportáltakkal önként távozott;
– Halász Ferencet édesapjával és két testvérével deportálták, közülük Erzsébetet a csehországi munkavégzés közben – baleset okán –halálra taposták a lovak;
– Pavlík Sándort is munkabaleset érte, elvesztette egyik lábát, miután arra ráment a traktor.
– „Úgy válogattak bennünk, mint a vadkörtében.”

Gágyor József, Tallós

A jogfosztottság éveinek emlékezete - folytatás